Zaχχant

Ez a mai is csak részben az én napom. Szóval az úúúúgy volt, hogy valahova sikerült elgórni a gyerek TAJ-kártyáját, és természetesen a jövő hétre feltétlenül kéne (mert az allergológián nem hiszem, hogy bemondásra csak úgy elhiszik a számot, amit amúgy tudok - bár ki tudja :)).

Így hát, miután kinyomoztam, hogy pontosan mi a teendő, és ez mennyire időigényes, elindultam ma hajnali fél nyolckor Camelotba. Tudjátok, mint a (vér)nyuszi a medvéhez (bocs, Tun(y)a :D), három napi hideg élelem, Xanax, váltás ruha, hálózsák, ami kell. Aztán meglepő módon mintegy 40 perccel az után, hogy beértem és sorszámot kaptam, már indultam is a metróhoz, kezemben a csemete vadonatúj (még meleg) kártyácskájával. Érik még az embert meglepetések :) Innentől kicsit homályos a hazaérés, de az biztos, hogy még időben (ti. azelőtt, hogy a peronra szerelvény érkezett volna) észrevettem, hogy pont az ellenkező irányba menő metróra várok türelmesen, mint ami kéne nekem. A hazafelé tartó villamosról viszont egy hirtelen agyleállás következtében egy megállóval előbb szálltam le, mint kellett volna - hiába, még csak 9 éve lakom itt :) Sebaj, legalább sétáltam egyet, úgyis olyan csodaszép, friss, haaarmatos idő van ma is.

A következő kört gyerekestül sikerült azért terv szerint teljesíteni (na jó, ebédet elfelejtettem szerezni...), meg vagyok elégedve magammal. Egyelőre. Elvégre hol van még a nap vége??