Ki hogy, ugye...
Szoktam mondani bizonyos helyzetekben. Például én azt nagyon szoktam - belátom, perverz ez is :) -, amikor az emberek megdöbbennek azon, hogy én hány éves is vagyok, no és pláne hogy mim van nekem...
Történt, hogy a gyermek kivette a lassan szokásos havi kötőhártya-gyulladásos (nem érdekel, hogy kell írni, ez nekem így tetszik, és kész) szabadságát, ergo egész héten itt voltunk kettesben. Vicces dolog úgy dolgozni próbálni. No és ezen a héten van az ügyintézések hete a zegyetemen... Muszáj volt bemennem leadni ezt-azt, meg ilyenek, így hát mit volt mit tenni, gyerekestül kellett bevonulni a műintézménybe. Meg is érkezünk a kedvenc dékánisnénijeimhez, voltak náluk jó sokan, hát leültem a gyerekkel szépen egy székre. Méláztunk kettesben, közben a nénik egy index és egy kérvény között időnként megcsodálták (na jó, az egyik kapásból kislánynak nézte... Pedig annyira nem kislány, hogy nagyon :D). Majd sorra kerültem, egyik néninek elmondtam minden óhaj-sóhajomat, közben másik néni elbeszélgetett az utánpótlással, aki szépen bemutatkozott, elmondta, hány éves, és hogy bizony szilveszterkor volt a szülinapja. Mire tettem valami megjegyzést az egyik néninek, aki kicsit mosolygott, mondott valamit, majd kérdőn rámnézett: "Na jó, de kié ez a gyerek?" És a vallomás után jött persze, hogy "hááááány éves vagy te??" :)
Hihihi. Apró örömök az életben. Így megy ez - mondaná Vonnegut.
