anno, avagy in memoriam...

Most pont egy éve volt, egy hétfői napon, hogy a gyerekkel elszaladtunk a piacra.

A lakást, ahogy mindig, bezártuk, persze, amennyire lehetett akkor (ez persze egy másik, külön történet...). Gyorsan végeztünk, kb. negyven perc, és vissza is értünk. A tárva-nyitva álló ajtóhoz, a szétdúlt lakáshoz. Hát, nem kívánom senkinek azt az érzést. Illetve dehogynem. Annak a mocsok, lelketlen, aljadék, szemét banda minden tagjának, aki csinálta. Ritka megalázó érzés volt látni, hogy az életünk legintimebb részébe tolakodtak be, szétdobálták a fehérneműket, a leveleket, mindent. Persze, az is eléggé padlóra dobott, hogy vittek el értékeket (bár pl. a nagyszüleim jegygyűrűinek sokkal inkább eszmei értéke volt számomra, mint anyagi nekik :(), de inkább az, hogy ezen felül öt hónapnyi fényképemet a gyerekről, és mindenféléről, amik csak a fél éves számítógépemen voltak meg (igen, tudom, miért nem mentettem... speciel a mentésre használt külső vinyó is a gép mellett volt, szépen összepakolva, indulásra készen... soha többet nem leszek ilyen rendes. a fényképezőgép azért úszta meg, mert azt nem tettem el a helyére). Na és persze az, hogy turkáltam a dolgaimban, az életemben, és nem érdekel, hogy őket nem az érdekelte, hogy milyen színű bugyijaim vannak, akkor is hányinger fog el a gondolatra most is.
Úgyhogy azt gondolom, hogy lassan, iszonyatos kínok között száradjanak le a kezei azoknak, akik a máséhoz nyúlnak. Valamint FerroTuba. Tudom, azzal, hogy most ezen puffogok, nem lesz nekik rosszabb, meg nem változik semmi, csak jól esett kiírni, no.
Erre most nem jut eszembe semmi idepasszoló zene (ha mégis, akkor majd ápdételek :D), inkább keresek egy képet, amit sikerült nagy nehezen akkor visszaszereznem (és amit még nem tettem ki máshova ;)). És ommmm! :)) legalább süt a nap :)