Kari-ka
Egy másik blog egy bejegyzését olvasva jutott eszembe, hogy el is felejtettem "kari"-beszámolót tartani (ehhehe, ezért egyesek még kapnak).
Valamiért nekem is kruciális kérdés, hogy otthon, Anyuéknál is én díszítsem a fát, holott már jó ideje nem ott lakom, és itt is mindig szokott lenni fa, amit szintén én szoktam feldíszíteni. Na jó, idén segített a krampusz is (és csak egy csodaszép üvegdísz tetejéből tört le egy pici darabot :D), legalábbis itthon, mert az elsőnél még lelkes volt. És a fa idén is kissé ferde lett, no de sebaj. Amíg nem csimpaszkodik bele senki, addig elvan az asztal tetején.
Ééééés legalább ez olyan fa, ami befér a lakásba. Otthon mindig is olyan fa volt, ami a plafonig ért, óriási volt, nem is tudtam elképzelni, hogy karácsonykor otthon a (spéci, csakis karácsonykor készülő) káposztaleves illatához hogy passzolhat egy picike fa. A szüleim is úgy gondolták, hogy a fa az csak akkor ér valamit, ha szép nagy. Minden évben el is mentek hát fát venni. Hosszas töprengés, mélázás, számolgatás és számbavétel után gondosan kiválasztottak egy szép lucfenyőt. Hazaindultak vele. Apukám leparkolta a ház mögé, majd midőn elérkezett a huszonnegyedike, bepaterolta a nappaliba, előszedte az előző évben gondosan eltett talpat, kifaragta a fa törzsét, hogy beleférjen, majd mikor ezzel végzett, fogta a fát, és felállította. Volna. Ugyanis minden évben sikerült minimum húsz, de inkább több centivel túllőniük faméretben a belmagasságon, s akkor a csúcsdíszt még fel se tettük, ugye. Sokáig ment ez így, öcsémmel mindig jót mulattunk rajtuk, és már-már fogadásokat kötöttünk, hogy az aktuális évben majd vajon hány centit kell levágni a fa tetejéből. Aztán egyszer, úgy öt éve, jól kitoltak velünk.
Vettek egy (belmagasság - ε) hosszú műfenyőt.
