Aludtam (?) rá

És csak kicsit érzem kevésbé úgy, hogy most legszívesebben kinyitnám az ablakot, beleüvöltenék a világba.

Soha nem értettem, hogy hogyan jutnak el egymást valaha a leggyengédebben szerető emberek olyan mélyre, amilyenre időnként el tudnak jutni. Valahogy mindig az volt a (beteges(?) kényszer(?))képzetem, hogy ha egyszer valaha nagyon fontosak voltak egymásnak, akkor ez miért nem tud megmaradni valamilyen szinten? És azt gondolom, hogy aki ismer, tudja, hogy akivel én valaha valamilyen gyengéd kapcsolatban voltam, azzal nem szokásom rosszban lenni, sőt, van, aki a mai napig elég fontos személy az életemben.

Viszont az utóbbi hetek, hónapok alatt lassan eljutottam oda, hogy igen, el lehet érni ezt a szintet. Valakinek sokat kell küzdeni érte, de el lehet. Ha hinnék valamiféle felsőbb entitásban, azt mondanám, hogy az(ok)/ő(k) látják a (egyesek szerint bizonyára igen sötét) lelkemet, hogy én igyekszem normális maradni, olyan, amilyen eddig voltam, olyan, amilyennek ismernek általában - már csak azért az egyetlen emberért is, aki (és ez most nagyon csöpögősen fog hangzani, de akkor is ez van) a világon a legeslegfontosabb nekem.

Nem tudom, meddig fog menni, lassan kezdem elveszteni abbéli hitemet, hogy lehet ezt normálisan, civilizáltan, emberhez méltóan. És hogy kicsit anyagias is legyek (mert állítólag az vagyok ám én, igen): aki tudja, hogy lehet cirka húszezer forintból egy hónapig enni egy ötévessel egyetemben úgy, hogy még az óvodai kiadásokat nem is vettem számításba, az ne habozzon, ossza meg velem. 

Azt gondolom néha, hogy soha, soha, soha többé nem akarok szerelmes lenni.